Érdekesség
American Pit Bull Terrier
Hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: Egyetlen képet sem fognak látni véres kutyaviadalokról. Nyugodtan olvassák végig a legtöbb következő néhány oldalt, és végül alakítsák ki saját véleményüket! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, nem mások által diktált álláspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat.
Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátként reklámozó kutyatartók azt mondták: "Én minden fajtájú kutyát szeretek, csak ezeket nem.". Mindig elutasítottam a rasszizmust, a szélsőségeket, a kizáráson alapuló ideológiákat. Az ilyen korlátolt emberek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatuk tárgyat egyáltalán nem ismerik, az egészen biztos. Bár sohasem kerültek kontaktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár-és szennylapok "híradásaiból" származik, elítéloen beszélnek valamiről, amiről halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába!
Egy korábban megjelent ismertetőkkel szemben a legtöbb nem egy "Márpedig a pit bull jó" jellegű írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezőleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált, össztársadalmi gyűlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerű kutyák iránt érzett szeretetemet. A fajtát bíráló, gyűlölettől áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé "nevelték". Meggyőződésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképző, állatorvos megerősít, hogy a kutyák által elkövetett tettekért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabeli hovatartozásuk felelős.
Egységben az erő
A "jobb marad életben" elv tenyésztési gyakorlatban történő alkalmazása hamarosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50-60 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a korai, még Angliából behozott "half and half" kutyák méreteit, ezért nehezen hihető egy sokak által elfogadott vélemény. Nevezetesen az, hogy hőseink egyszerűen alig fele akkora az angol Staffordshire Bull Terrier amerikai változatai lennének. Inkább fogadható el az az álláspont, mely szerint a sokkal erősebb fej és csontozat, a nagyobb méret a korábban Amerikába került régi típusú bulldogok további befolyásának eredménye.
Az új "fajta" gyorsan népszerűvé vált hazájában. Egyre szélesebb körben ismerték meg, és már korántsem csak a harci arénák környékén rajongtak értük. Eredményesen dolgoztak vidéki farmerek és vadászok mellett, őriztek gyártelepeket és raktárakat is, társkutyaként. Ugyanakkor egyre többen tartották őket, éppen nagyszerű jellemük miatt. Remek fizikumuk, ellenálló szervezetük, bátor és karakán viselkedésük mellett éppen intelligenciájuknak és hűséges természetüknek köszönhetően váltak rövid idő alatt közkedveltté. Rajongóinak egyre növekvő tábora mindent megtett azért, hogy mind szélesebb közönséggel ismertesse meg,és el az általa tartott, tenyésztett kutyákat. A fajta ezen barátai azon fáradoztak, hogy a gladiátorkutyáktól származó, de generációk óta munkára, kedvencnek tenyésztett állományukat integrálják a fajtiszta kutyák kedvelőinek angol mintára létrehozott amerikai szervezetébe.
A mindenható American Kennel Club (AKC) viszont ekkortájt - akárcsak Angliában a British Kennel Club a staffordshire bullterrierről - hallani sem akart az új "fajtáról". Mivel az egyesület mélységesen elítélte a viadalokat, nemcsak az e célra kitenyésztett kutyákat, de a már teljesen békés "foglalkozású" utódaikat sem ismerte el. Egyes tenyésztők azonban - kutyáik törzskönyvezése céljából,szükségét érezték egy klub keretein belül való muködésnek, éppen ezért saját szervezetet hoztak létre. 1898-ban a Michigan állam-beli Detroitban Chauncy Bennett vezetésével életrehívták a United Kennel Club-ot (UKC), és megkezdték ezen kutyák regisztrálását American Pit Bull Terrier néven. Bennett a korábban elterjedt elnevezések helyett olyat választott, amely utalt a fajta eredetére, származására, Ugyanakkor világosan kifejezte európai rokonaival (angol bullterrier, staffordshire bullterrier) szembeni identitását. Úgy is mondhatnánk, hogy hivatalosan ő "amerikanizálta" a fajtát.
A békés "változat" hívei mellett - noha a kutyaviadalok az USA legtöbb államában 1878. óta tiltottak voltak , továbbra is akadtak olyanok, akik változatlanul harcra képezték állataikat. Ezek a tenyésztők az UKC-t puhányok gyülekezetének tartották,ezért Guy McCord és John P. Colby vezetésével 1909-ben megalakították a saját egyesületüket American Dogbreeders Association (ADBA) néven. Az egyesület székhelye ma Utah állam fovárosában, Salt Lake City-ben van. Napjainkban a fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértésre az ad okot, hogy a "kemény mag" már megalakulása pillanatában átvette a pit bull terrier nevet kutyái megjelölésére. Ennek eredményeként sokan a viadalokon használt kutyákról csak annyit tudtak,hogy azok szinte kizárólag pit bullok. Ma azonban már az ADBA által nyilvántartott ebek is többségükben békés munka-és társkutyák.
Szóval, hogy is van ez? Az amerikai pit bull terrier nevet eredetileg egy a gladiátor ebekből békés célra kitenyésztett fajtára találták ki? Igen, így igaz. A viadalok szervezői viszont annyira jónak találták ezt az UKC-elnevezést, hogy az "eredeti" - küllemében és méretében korántsem egységes harci típust is ezzel ruházták fel. Az UKC sok tenyésztője egyébként a mai napig hangoztatja, hogy a viadorkutyák őstípusából általuk munka-és társkutyaként kitenyésztett fajta megjelölésére ők találták ki az APBT elnevezést. Úgy tartják,hogy a viadalok akkori híveit összefogó ADBA csak "lenyúlta" a nevet, amivel rendkívül sokat ártott nekik és kutyáiknak.
Szerintük a becsületes eljárás az lett volna a McCord-féle társaság részéről, ha más nevet,például a régebben ismert tucatnyi közül választottak volna saját viadorkutyáik megjelölésére. Akkor ha ez így történik, ma az (UKC) pit bull terrier-t valós tulajdonságai alapján a többi munkakutya-fajtával egyenértékuként tarthatnánk számon, és az ADBA-regisztrálású ,mondjuk - "Yankee Dog", vagy "American Fighting Dog" nevétől rettegne a világ. Azonban mivel egyik szervezet sem mond le a "névhasználatról", ma gyakorlatilag egy kialakult fajtát és annak közvetlen ősét, egy fajtának nevezett heterogén állományt illetünk ugyanazzal a névvel.
Mint vérbeli amerikai fajta, az APBT mindkét "változatában" rövid belül nem akarlak hihetetlenül kedveltté vált hazájában. Az különösen az 1. világháború alatt örvendett nagy népszerűségnek. A háborús propaganda-gépezet a lelkesítő plakátokon az amerikai katonákat gyakran szimbolizálta ezekkel a kutyákkal, és egy egész nemzet büszke volt rájuk! A fajta kétszer is feltűnt a Life magazin címlapján a háború alatt, sőt egy képregényt is indítottak főszereplésükkel. A pit bullok népszerűsége a '20-as években tovább nőtt, ugyanis a kor némafilmjeinek burleszkhősei mellett gyakran szerepeltek. Ilyen volt például Harold Loyd híres órajelenete, de Rosco "Fatty" Arbuckle-nak is gyakorta voltak partnerei ezek a "színész-kutyák". Kevesen tudják, hogy kezdetben még a híres Rin Tin Tin-t is évekig egy pit bull személyesítette meg a mozikban, s csak jóval utána jöttek a németjuhászok.
A fajta helyzete napjainkban azonban már korántsem ilyen rózsás,hiszen Amerika egykori kedvence, legtiszteltebb nemzeti fajtája ma már a mumus szerepkörét tölti be. Noha az állomány nagyobb része munka-és társkutyaként éli életét, az emberek többsége bestiának tartja a pit bullt. Ennek okaként a viadoregyedek tevékenysége mellett - melyet a társadalom egyre kevésbé tolerált ,egy a '70-es évek közepe óta rohamosan erősödő tendencia is megjelölhető. A fajta ugyanis már akkor "tökéletes" választás volt azok számára, akik saját vélt erejük demonstrálása, vagy beteges feltűnési vágyuk kiélése céljából egy csupa izom kutyával kívántak mutatkozni. Akik azért tartanak kutyát, hogy másokat megfélemlítsenek, terrorizáljanak vele, vajon miféle célokra, milyen módon végzik kutyájuk kiképzését?
Időzzünk el egy kicsit ennél a jelenségnél, és ennek részletezésével próbáljuk megérteni a fajtával kapcsolatban mára kialakult helyzetet. Ha a pit bullok meghatározó többségét nem viadalokra használják, miért ilyen rossz a széles közvélemény részéről való megítélésük? Azért, mert ezekről a kutyákról kizárólag akkor hallhatunk, ha velük kapcsolatban valamilyen baj történt. Azokról is csak a tragédiák kapcsán szerzünk tudomást, akik egzotikus nagymacskákat, medvéket és farkasokat, vagy éppen skorpiót, mérges kígyót tartanak otthonaikban. Bár országonként ezren és ezren tartanak valóban veszélyes vadállatot odahaza, évenként mindössze néhány tragédia történik. Ez az egy-két eset mégis napokig foglalkoztatja a sajtót, s igyekszenek annyit kihozni a sztoriból, amennyit csak lehetséges.
Hasonló a helyzet az APBT-vel is. A média képviselői közül egészen a legutóbbi időkig soha senki sem akarta bemutatni a fajtát pozitív, valódi oldaláról, mivel az nem növeli az adott TV-csatorna nézettségét vagy az újság példányszámát. Csak a véres rémtörténetek, az ijesztő fenevadak érdekesek és eladhatóak, Ezért néhányan nem átallottak különböző meséket kitalálni a pit bull terrierrel kapcsolatban. Az olvasó pedig kész tényként fogadja az újságban megjelenteket, melyeket aztán kéjes borzongással tovább mesél. Így duzzad fel egy hétköznapi történet, így lesz egy közönséges fajtából pokolbéli szörnyeteg.
Az egyik megyei napilap nemrég a címlap felét szentelte egy "harcikutyás" támadásnak, mely szerencsére csak könnyű sérülésekkel végződött. Ijesztésül (vagy kedvcsinálónak) fényképpel is kiegészítették az írást, melyen egy pit bull terrier volt látható illusztrációként. A cikkből ugyan kiderült, hogy az elkövető egy beazonosíthatatlan keverék kutya volt, mégis hőseinket feketítették el újból.
Ugyanez a napilap mindössze öt hónappal azelőtt két sorban (?!) számolt be egy másik, halálos végű támadásról. Ebben az esetben két németjuhász,szó szerint darabokra tépett egy idős férfit. Az egyik kivonuló rendőrtől később megtudtam, hogy a helyszínen megtalálták az áldozat leszakított kéz-és lábfejét. Elmondása szerint a környék a rengeteg vértol úgy nézett ki, mintha egy állatot vágtak volna le ott. Az újság azonban nem "értékelte" elég izgalmasnak ezt az esetet. Mivel véleményük szerint a németjuhászok nem tarthattak számot a közvélemény érdeklődésére, a róluk és áldozatukról szóló tudósítás a rövid hírek közé került.
A világméretű hisztériadömping egyébként egy jól behatárolható időpontban kezdődött. Történt ugyanis, hogy a '60-as évek vége felé egyre többen emelték fel szavukat a törvényi tiltás ellenére változatlanul zajló kutyaviadalok ellen. 1970-ben aztán megalakult az American Dog Owners asszociáció (ADOA), melynek tagjai immár szervezett formában harcoltak a viadalok végleges beszüntetéséért. Több hírességet is felvonultató sajtókampányukkal, akcióikkal elérték, hogy néhány szervezőt és résztvevőt letartóztatták, majd elítéltek. Az ügy nagy nyilvánosságot kapott, és a széles közvélemény ekkor találkozott először a témával. A sajtó ugyanis azonnal lecsapott a titkos kutyaviadal-sztorikra, és óriási hírverést csapott az ügynek. Főidos TV-műsorokban, újságok címlapján premier plánban mutatták a viador pit bullok hatalmas izmait és félelmetes állkapcsait, és hajmeresztő történeteket meséltek a vérszomjas kutyákról. A média mumust, fenyegető rémet kreált a fajtából, amivel ma az anyák ijesztgetik gyermekeiket. Emellett nagyobb baj nem történt, mivel a szenzációhajhász cikkek és riportok kedvet csináltak a "kemény fiúknak" és komplexusokkal terhelt egyéneknek, hogy "legyőzhetetlen" kutyát szerezzenek maguknak. Az ilyen alakok által céltudatosan immáron ember elleni támadásra nevelt pit bullok okozzák azt az évenkénti néhány balesetet, amelyekről a sajtó még hangzatosabb tudósításokat közöl idoről-időre. A lavina ekkor szabadult el végleg, s azóta sem állt meg, így az újabb híradások következtében a fajta az átlagemberek szemében végleg kegyvesztett lett.
Mi az igazság?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de sohasem a viadalra tartott kutyák (melyek egyébként is csak a teljes állomány törtekben kifejezhető százalékát teszik ki) Azok, amelyek emberre támadnak. Hogy miért? A válasz roppant egyszerű: Ezeket az egyedeket sohasem képzik ember elleni támadásra! Hosszú hónapokig kizárólag trenírozzák őket arra, hogy a többi kutyát gyűlöljék. Ingerküszöbüket ebből a célból mesterségesen annyira leszorítják, hogy ha csak meglátnak egy másik ebet, azonnal megtámadják. Az ún. : "Csibészelés" elő sem kerül, mivel ha nem így lenne, hogyan választanák szét ezeket a kutyákat a verekedések közben? Már a hőskorban,és azóta is,a viadalra tenyésztők kiszelektálták mindig az emberrel szemben agresszív példányokat. Érdekes adalék, hogy egy viadorkutya-telepről egy alkalommal egyszerűen elloptak több egyedet, mivel azok minden emberrel, így az idegenekkel is teljesen barátságosan viselkedtek.
Egészen más a helyzet akkor, ha a pit bullt - vagy bármilyen fajtájú kutyát,tulajdonosa mindenféle szakmai és morális alkalmasság híján ember elleni támadásra hergeli, magyarán vadítja az állatot. Ebben az esetben ugyanis a kutya valóban veszélyessé válhat, mivel ingerküszöbének átlépése néha pusztán az emberek látványa által, illetve bizonyos mindennapi szituációk alkalmával is bekövetkezhet, és a kutya támad. Esetleg egy váratlan - és a számára ismeretlen - zajhatás következtében fordul a legközelebb álló személy, akár a saját gazdája ellen, ami véleményem szerint még a legszerencsésebb változat. Ezeket a kutyákat Valószínűleg sohasem tanították engedelmességre, például a támadás parancsra történő befejezésére, így máris kész a tragédia. Amit ugyanis elkezdtek, azt be is fejezik.
Sohasem szabad csupán ezeknek a hála Istennek!- csak szórványos, a gazdák felelősséget mindenképpen felvető támadások, vagy éppen a valóban gyomorforgató viadalok alapján ítélkeznünk. Ezek csak az élet minden területen fellelhető hordalékai a dolgok valódi természetének: ne hagyjuk, hogy elhomályosítsák látásunkat és megtévesszenek bennünket! Ez azonban nem általánosan bevett gyakorlat, s egyszerűbb gyulölni valamit, mint az igazi oldaláról megismerni. Azokat a tulajdonosokat, kiképzőket és állatorvosokat pedig, akik ezeket a kutyákat aranyos, mókás házi kedvencnek, a valaha volt legjobb, legtürelmesebb pácienseknek és a legkönnyebben képezhető ebek egyikének nevezik, a sajtó hülyének, komplett idiótának kiáltja ki!
Tévedés: A pit bullok keverékek, korcsok, ilyen fajta nincs.
Tény: A pit bull 1898. (UKC) óta bejegyzett és törzskönyvezett fajta. Valóban két különböző típusú kutya - az Ősi Buldog és valamelyik / több vadászterrier - keresztezéséből született, de ugyanez elmondható az összes bull típusú terrierről, és más "összetevőkkel" ugyan, de a ma ismert csaknem négyszáz fajta jelentős hányadáról is.
Tévedés: A pit bullok : "harcikutyák."
Tény: Minden országban, ahol e szégyenletes gyakorlatot folytatják,csupán a pit bullok párszáz fős csoportját képezik és használják viadalokra lelkiismeretlen emberek. Ez a szám az állomány csak törtekben kifejezhető százalékát teszi ki - néhány férges alma miatt azonban még nem dobjuk ki az egész termést! Noha e kutyák jelentős része a viadalok nélkül is kétségtelenül rossz kezekben van, a velük - helyesebben gazdáikkal - szembeni fellépés hatósági utat kíván. A legtöbb pit bull mindenféle probléma nélkül családi kedvencként vagy munkakutyaként éli életét, mivel megfelelő neveléssel nagyszerű társai az embernek.
Tévedés: A pit bullok végletesen agresszívek.
Tény: Prof. Alfons Estett etológus, az "American Jellem Test Society" megbízásából a'90 - es évek elején elvégzett egy kísérletsorozatot. Ezen több tucat fajta képviselői mellett - nyilvánvalóan nem a viadoregyedek, hanem a többségben lévő szocializált társ-és munkakutyák közül való - pit bull terrierek vettek részt. A teszt során vizsgálták az idegen kutyákkal és más állatokkal, valamint ismeretlen személyekkel szemben tanúsított viselkedés agresszió-fokát, valamint a váratlan helyzetekre (hirtelen zaj-és fényhatások, stb.) való reagálásokat.
A végeredmény: a többi fajta átlagos megfelelése 77%-os volt, míg hőseinkké több, mint 90%!
Tévedés: A pit bullok "genetikailag eltorzított harci gépek" Ezért minden kutyára rátámadnak. (Idézet a hangzatos újsághírekbol, az önjelölt szakértők nyilatkozataiból.)
Tény: Kétségtelen, hogy a pit bullok olyan fizikai adottságokkal születnek, melyek egyetlen más fajtáéhoz sem mérhetőek. Ehhez a fizikumhoz erős öntudat és magabiztosság is társul, amely révén nem partnerek a kutyák közötti szokásos erőfitogtatásokban (szőrborzolás, vicsorgás, a másik lökdösése, stb.), Melyeket a négylábúak szinte minden séta alkalmával "eljátszanak" azonos nemű társaikkal. Ezek az egymás közötti sorrendet hivatottak eldönteni: mindannyian megpróbálnak a hierarchia csúcsára kerülni. Ez minden fajtájú kutya esetében természetes igény. Hőseink azonban már oda helyezték magukat, s mivel tisztában vannak erejükkel, nem tűrik, hogy elsőbbségüket a többi kutya megkérdőjelezze.
Azonban a legtöbb kutya méret alapján ítéli meg ellenfelét, ezért úgy gondolják, hogy a kistestű pit is egy leendő "alattvaló". Így megpróbálják - akár képletesen, akár tettleg - maguk alá gyűrni őt. Később persze ráébrednek arra, mekkorát tévedtek .... A fajta "civil" (tehát nem hivatásos viador) képviselői egyébként egy nézeteltérés tisztázása, azaz a másik kutya legyőzése után békésen megférnek a korábbi ellenféllel. Érdekességként említem, hogy egy verekedést követően a pit bullok gyakorlatilag azonnal megnyugszanak.
Tévedés: A pit bullból "eltűnt a megadásra vonatkozó gén." (A nagytudású dilettánsok másik kedvenc frázisa.) Tény: Annyiban igaz, hogy ők sohasem adják meg magukat. Egyszerűen nem ismerik azt a dolgot, hogy "hátrafelé lépni". Azonban egy szocializált pit bull már kiskorától kezdve elsajátítja, megtanulja felismerni ezt a viselkedésformát a másik kutya részéről. Tehát nem gének hordozta (azaz veleszületett) hanem tanult magatartásformáról van szó, melyet a harcra képzett, hergelt állatokból egyedileg "radíroznak" ki.
Tévedés: A pit bull harapja meg a legtöbb embert.
Tény: Az USA-ban az évtized elején összesítették 1980 . és 1990. között számontartott kutyatámadásokat. Mivel évente több, mint kétmillió esetről van szó, meglehetősen terjedelmes adatbázist kellett csoportosítani. Ennek eredményeként kiderült, hogy egy komoly, azaz maradandó sérülést eredményező harapásos esetek mindössze 1,89%-ért felelősek a pit bullok. Biztosan meglepő , de ezzel csak a 15-20. hely között állnak a fajkutyák esetében!
Tévedés: A pit bullok megtámadják a kisgyerekeket.
Tény: E fajta képviselői,akárcsak a legtöbb kutya, egyszerűen imádják a gyerekeket. Hangsúlyozottan játékos természetük révén ugyanis bennük látják a potenciális játszótársat. Velük kiélhetik a hancúrozás, fogócskázás, labdázás és bújócskázás iránti olthatatlan vágyukat, s a játék végén együtt pihenik ki a fáradalmakat. mindennek természetesen előfeltétele, hogy a kutyát már kölyökkorától hozzászoktassuk a kisgyerekek társaságához, s ez legalább ennyire fontos visszafelé is. tapasztalat alapján állíthatom , hogy a játék hevében sokkal inkább a kétlábú lurkókat kell nyugodtabb viselkedésre inteni, s megtanítani a kutyával való helyes bánásmódra.
Érdekesség: A bull és terrierek közismert beceneve "The Children's dada", azaz a gyermekek dadája volt a múlt századi Angliában.
Mítosz: A pit bullok legyőzhetetlenek, nincs ellenfelük a kutyák között.
Tény: Való igaz, hogy a fajta közvetlen ősei egy kutyaviadalok embertelen céljára legutoljára kitenyésztett típust, a tökéletes fizikumú, szilárd jellemű eszményi harcost testesítették meg. Ezt láthatjuk mai utódaik felépítésén is, s emiatt még mindig ők a legalkalmasabb alanyok ehhez a tevékenységhez. Páratlan kitartásuk révén rendkívül hosszú és látványos küzdelmeket vívnak a nézők nem kis örömére. Azonban nem véletlen, hogy a viadalokon súlycsoportok szerint mérkőznek a kutyák, aminek okát nem egy humánus, hanem a racionális gondolkodásban keressük. Egész egyszerűen arról van szó, hogy egy huszonöt kilós pit bull esélytelen lenne egy hetvenkilós Masztiffal, Bordeaux-i doggal vagy éppen Tosával szemben, amelyek éppen eleget őriznek ugyancsak szintén viadorkutya-őseiknek jelleméből.
Mítosz: Az APBT-ok harapásának erőssége elérheti az 1000 kilopontos határt is.
Tény: Dr. I. Lehr Brisbin, a Georgia Állami Egyetem professzora, a Savannah folyó Ökológiai Laboratórium vezető munkatársa mondta: "Nincs tudomásom olyan tanulmányról, amely a különböző kutyafajták harapásának erősségét hasonlítaná össze. Ennek legfőbb oka nyilván abban rejlik, hogy egyszerűen nem létezik olyan módszer, mellyel az kellő - azaz a tudományos összehasonlítás igényeinek megfelelő - pontossággal lemérhető lenne. Mítosz: Ha a pit bullok egyszer megragadtak valamit, azt halálukig nem engedik ki fogaik közül.
Tény: Az egykori viadorkutyák esetében egy ilyen tulajdonság végzetes volt, hiszen - amennyiben nem "jó" helyen fogták meg ellenfelüket - a másik kutya szétszabdalhatta őket. Azonban ez a "szájzárról" szóló történet is csak olyan tévhit, mint a többi. Igaz, hogy e kutyák borzalmasan erős harapásukat képesek voltak igen hosszú ideig lazítás nélkül fenntartani, de azonnal váltottak, ha az ellenfélen jobb fogás kínálkozott.Gyakran a sajtóban található híreket,megtámogatják áll "szakvéleményekkel". Ezek leginkább olyan "hozzáértőktől" származnak, akik tudatlanságuk révén az ismeretlenség ködében rejtőznek. Aztán, amikor jobb híján a média végre lehetőséget ad számukra a megszólalásra, a legképtelenebb magyarázatokkal állnak elő olyasvalamiről, amiről fogalmuk sincs! Kutyaviadalokat a szervezők és a felelőtlen, vagy dilettáns egyszerűen csak féleszű tulajdonosok mellett a sajtó és az általuk előkotort nagyokosok "munkásságának" is köszönhető a mai helyzet. Emiatt a Pit Bull Terrier-t sok állam "nád non grata"-nak minősítette és megtiltotta, vagy legalábbis lehetetlenné tette tartását. Magyarországon a '90-es évek közepén a sajtó aktív közreműködésével kezdetben elhintették, majd nap mint nap folyamatosan sulykolták a "harcikutyás "sztorikat. Nemcsak az ezzel adott lap eladhatóságát biztosították, de egyszersmind a szelep és a bűnbak szerepét is ráruházták ezekre a kutyákra. 1992. és 1999. között tíz "harcikutyás" harapásos eset történt, Melyek közül bizonyíthatóan mindössze három róható fel a pit bulloknak. Szerencsétlenségükre éppen ezek közül egy halállal végződött. Ezenkívül nagyvonalúan elfeledkeztek a fenti szám többszörösét kitevő más fajták és keverékek által elkövetett, a halálos kimenetelűek tekintetében a pit bullokét ugyancsak jóval meghaladó mértékű támadásokról.
Sokszor írtuk már: egy megfelelő körülmények között tartott, tudatosan és hozzáértéssel - de ami legalább ilyen fontos: szeretettel - nevelt kutya probléma nélkül tartható. Gazdája családjába és a huszonegyedik század fordulójának társadalmába, a mindennapi életbe tökéletesen beilleszkedő igazi társ. Olyan barát, aki teljes biztonságot nyújtó, önfeláldozó társa szeretteinek, ugyanakkor nagyszerű jellemével szeretnivaló, bohókás kedvenc, gyermekeink játszótársa.